A fejlődésnek gátat vetni lehetetlen és egyben értelmetlen misszió. Eddigi tapasztalataink alapján bátran állíthatjuk, hogy akik megpróbáltak megakasztani történelmi folyamatokat, akik megkísérelték visszafordítani az idő kerekét, előbb vagy utóbb mind elbuktak. De vajon ment-e a haladás által a világ elébb? Jobb lett az életünk, vagy csupán kényelmesebb? Hol tartunk most és mi vár ránk? És egyáltalán: hihetünk-e a szép új világ utópiájában? Ez a blog ezekre a kérdésekre próbál választ találni.

Úgy látszik, a fejlődés olyan alapvető törvényszerűsége világunknak, mint a gravitáció. A bolygóval adták, benne van a csomagban. Magából az életből fakad: az evolúció is a szüntelen tökéletesedésről szól. Ez a folyamat sohasem áll le, hiszen az adaptáció igénye táplálja. Ha úgy tűnik, hogy megállt, az csupán azt jelenti, hogy a faj környezete huzamosabb ideje nem módosult, az ökoszisztéma konstans maradt, nincs olyan külső inger, ami miatt szükség  lenne változtatásra. Az evolúció egy viszonylag kiszámítható modell, a természetes kiválasztódáson és a véletlen genetikai mutációkon alapszik. Hosszú távon korrigálja önmagát, zseniálisan működik, csak tisztelettel adózhatunk kikezdhetetlen rendszere felé.

Az emberi progresszió gyökeresen más természetű. Míg a természetes evolúció dinamikája állandó, addig a technikai fejlődés exponenciális ütemet mutat. Jelenlegi tudásunk szerint minden egyes tudományos-technikai  mérföldkő egy új korszak kezdete volt, amely már az előző áttörésre (legyen az találmány, gazdasági berendezkedés vagy éppen egy fizikai elmélet) épülve jóval gyorsabban vezetett a következő paradigmaváltáshoz. Ha szemléltetni próbálnánk a haladás gyorsaságát, akkor egy befelé szűkülő, egyre gyorsabban örvénylő spirált kellene rajzolnunk. Ha meghosszabbítjuk a trendvonalakat, akkor világosan látszik, hogy a szingularitás felé tartunk. Vajon ennek tényleg így kell lennie? Megrekedhet valahol ez a folyamat?

Sokak szerint a szingularitás bekövetkezése szükségszerű, hiszen a fejlődést nem lehet megállítani. Egyszerűen nincs más út, mintha ez lenne a sorsunk. De miért is? Az emberbe kódolva van, hogy új dolgokat talál ki, amikkel megkönnyíti életét. Ezt diktálja a hideg racionalitás (ami majdnem a lustaság szinonimája). A változtatás szándéka azonban úgy gondolom, lényünkből is eredeztethető. Mindig voltak ugyanis olyan emberek, akik nem elégedtek meg a status quo-val, meg akarták változtatni a világot, és a sors tehetséget és/vagy hatalmat adott nekik ehhez. Ők közvetlenül járultak hozzá a változáshoz. Megint mások kíváncsiak voltak, meg akarták érteni a világot, és a sors jó agyat és/vagy szerencsét adott nekik ehhez. Ők közvetve járultak hozzá a változáshoz. De a fejlődés nem csak a természettudományokban és a műszaki világban érhető tetten, hanem a filozófiában, a vallásokban, a művészetekben is. Mindig egyre frissebb gondolatok, mindig egyre innovatívabb művészi teljesítmények kellettek ahhoz, hogy egy adott terület képviselői át tudják szakítani a közöny falát és odafigyeljenek rájuk. Így tehát belátható: a haladás elkerülhetetlen.

Badarság lenne azonban azt gondolni, hogy a fejlődés örökké fog tartani. Ha ez így lenne, akkor a fejlődés lehetne cél önmagában és soha semmi bajunk nem származhatna belőle, ha az oldalára állunk. Én azonban pesszimista vagyok e tekintetben és úgy gondolom, hogy a technikai, gazdasági és társadalmi fejlődés végül egy disztopikus vagy utópikus jövőbe fog vezetni bennünket. Mindkettő katasztrófával érne fel (hogy miért, arról később részletesen fogok beszélni). Innen nézvést már érzékelhető, hogy nincsenek túl jó kilátások a jövőre nézve, ezért az ember szerintem a haladás lassításában érdekelt. Szépen sorban ki fogom majd vesézni azokat a területeket, ahol szerintem nagyon aggasztó irányba indultak el a folyamatok.

Persze nehéz megjósolni, mi vár az emberiségre a következő évszázadokban. Egy atomháború során kipusztulunk? Istenné nemesülünk, saját képmásunkra emberhez méltó robotokat teremtünk, akik intelligenciában és erőben felülmúlnak majd bennünket? Esetleg elérünk egy olyan pontra, ahonnan már nem tudunk tovább fejlődni és onnantól fogva ránk köszönt a Kánaán? Vagy valami nagyon sötét diktatúra uralkodik majd felettünk? Meghódítjuk az univerzumot? Nem lehet tudni.

Vannak emberek, akik a haladás megszállottjai. A tudomány lett az új vallás, a progresszió pedig az új megváltástan. Ők a felvilágosodás bajnokai, a tolerancia misszionáriusai, a kapitalizmus rajongói. Ők a legnagyobb ellenségeim. Ők azok, akik elutasítanak minden tradíciót, ők azok, akik lebontják társadalmunk alapértékeit és ők azok, akik meggyőződéssel támogatnak minden innovációt, hiszen attól csak jobb lesz a világunk. Nem csak arról van szó, hogy velem ellentétben optimisták, hanem ők kifejezetten kívánatosnak tartják a minél gyorsabb fejlődést. Egyes transzhumanisták azt se bánnák, ha az emberiség kipusztulna. Ostobák... És milyen sokan vannak! Gazdag mecénásaik pedig finanszírozzák kutatásaikat, kísérleteiket... 

Végezetül kár lenne tagadni, hogy személyes okai is vannak, hogy szembefordultam a fejlődéssel. Tény, hogy diszkomfort érzetem van ebben a világban, nem vagyok ide való. Talán rossz korba születtem, nem tudom. Sok mindent már most károsnak tartok, de ha extrapolálok, akkor a jövőben még kevésbé fogom jól érezni magam. Néha visszavágyom a múltba és azt kívánom, bárcsak megállna a világ, ahol most tart. Sokan retrográdnak tartanak majd. Talán az is vagyok.